"Adjátok Vissza A Hegyeimet!" Alapítvány

Kategória: Történetek

  • Wass Albert: A disznópásztor – tanulságos írás a szolidaritásról

    Wass Albert tanulságos írása az emberi összetartásról és a szolidaritásról – egy disznópásztor története, amely ma is megrendítően időszerű.

    „Tudják, én szegény fiú voltam, és gyermekkoromban anyám elszegődtetett a községhez disznópásztornak. Maguk most nevetnek, pedig a disznók előtt megemelheti a kalapját minden ember. Tudják-e milyen jó szándékú, becsületes állatok azok?

    Három éven át jártam ki a legelőre velök, tavasztól őszig. Megismertem őket. Hűségesek, tisztességesek. Értik? Szerettek engem! Pedig én nem is voltam disznó, csak ember…”

    Nyelt egyet és egy pillanatig maga elé bámult a padlóra. Aztán folytatta:

    – Egy őszön makkoltatni küldtek föl a hegyekbe. Akkor történt, hogy farkasok kezdték kerülgetni a kondát. Volt a rám bízott állatok között egy, amelyik mindig külön járt a többitől. Egy rühes, sovány kis süldő. A többi nem tűrte meg maga között, mert hogy maga alá piszkolt fektiben. Mert a disznó nagyon tiszta állat, tudják-e, az elveri magától az ilyet. A konda szégyene volt ez a süldő. És éppen erre mentek rá a farkasok.

    – Reggel történt, alig valamivel virradat után. Éppen kitereltem az állatokat a karámból s álmosan dűtöttem neki hátamat egy bükkfának, amikor a visítást meghallottam. A kis rühes süldő megint valamivel távolabb túrt a többitől s azt cserkészték be a farkasok. Négyen támadtak reá egyszerre. De amikor én felütöttem fejemet a sivalkodásra, már valamennyi disznónak fönt volt a feje és a következő pillanatban az egész konda összeröffent s mint egy roppant fekete henger rohant reá a farkasokra.

    Képzeljenek csak el kétszáz egynéhány disznót, tömötten egymás mellett, fölemelt ormánnyal rohanni, fújva és fog csattogtatva! Szempillantás alatt elkergették a farkasokat s a kis rühes süldőnek néhány harapáson kívül semmi baja nem történt. Én pedig sokat gondolkoztam akkoriban azon, hogy miért is védte meg a falka ezt az egyet, akit amúgy is kitaszított maga közül s akit azután sem fogadott vissza soha.

    De csak most jöttem rá: azért, mert disznó volt az is.

    – Hát látják, ezért szeretnék disznó lenni. Mert irigylem a disznóktól a szolidaritást, ami az én emberi falkámból hiányzik. Mi tanokat hirdetünk és jelszavakat halmozunk jelszavakra, de közben mindenki csak önmagával törődik, nemhogy a kisujját is mozdítaná másért.

    Ha akkor, ott az erdőn, az én disznófalkám is úgy viselkedik mint ma az emberi társadalom: rendre az egész falkát fölfalhatták volna a farkasok. Mint ahogy az embereket is fölfalja rendre a gonoszság és az önzés.”

    Wass Albert

  • Egy történet Erdély fáiról

    Az én székely nagymamám nagyon sokat mesélt nekem. Olyankor ketten voltunk, csak ő és én. Ő lassan, komótosan formálta meg a szavakat, mintha azt szerette volna, hogy ne csak értsem és érezzem a szavak súlyát, hanem tanuljam is meg azokat. Mondta is nekem, hogy egyszer majd te is elmeséled ezeket a gyermekeidnek. És ez így is történt.

    Sokszor gondolok az én székely nagymamámra. Nagyon nehéz és szomorú élete volt, de a nagy szegénységében olyan gazdagságot kaptam tőle, amiből a mai napig is táplálkozom. Megnyitotta a szívemet és a lelkemet és olyan magokat ültetett el bennük, melyek gyökerei ott vannak Csíkban, Gyergyóban, a Hargitán és a Maros mentén. Kusza, szövevényes gyökérzet ez, de mélyről táplálkozva mindig adnak új hajtásokat a szívemnek és a lelkemnek.

    Erdély magas fái is biztos így lettek. Azt mesélte a nagymamám, ha egy székely ember meghal, akkor egy fa kinő a földből, hogy a lelkét őrizze annak az embernek. Ezért is van az, ha kimegyünk az ottani erdők határába, már messziről lehet hallani a fák, máshoz nem hasonlítható suttogását. Egymással beszélnek a lelkek.

    – És ha közel mégy az erdő széléhez kisunokám, akkor figyeld meg. Felerősödnek a fák suttogásai, hangosabbak lesznek az erdő fái. Ez azért van, mert köszöntenek téged.

    És ez így is volt minden alkalommal, amikor Erdély fái előtt megálltam. Kis idő múlva felerősödtek a fák suttogásai és az azzal jövő szellő magával hozta a nagy hegyek sajátos illatát, hogy a szemem, a fülem és a orrom utat nyisson minden üzenetnek, hogy ott lent a szívemben kibonthassam azt.

    – És ha ott, az erdőt látva veszel hét mély lélegzetet és onnan bentről kifújod, onnan, ahonnan a szíved küldi, akkor jönnek a székely tündérek és elviszik azokat magukkal, hogy fentebb, ott a felhőknél átadhassák az angyaloknak, akik leteszik azokat a JóIstenke elé, és ő azokból a sóhajtásokból fogja látni, hogy mi van a lelkedben.

    Most nem vagyok Erdélyben, de kitárom az ablakot, elképzelem az ottani hegyeket és erdőket, és veszek hét mély lélegzetet, hogy a sóhajtásomat meghallva eljöjjenek értük a székely tündérek, átadják az angyaloknak, akik majd leteszik a JóIstenke elé, aki látni fogja a lelkemben és szívemben lévő mérhetetlen nagy szomorúságot és bánatot.

    Heller Zsolt

  • Az erdélyi magyarok szíve

    Ezt az én apai nagymamám mesélte nekem gyerekkoromban, amikor nála aludtam és ketten a nagy paplan alatt meghunyászkodva vártuk az éjszaka álmait:

    „Az biztosan úgy lehetett, hogy amikor Isten megteremtette Erdélyt, akkor még csak a sík mező lehetett. És rájött, hogy olyan szép pusztaság van az a magyar hon belsejében is. Ezért kitalálta, hogy hegyeket alkot Erdélyben. De nem ám akármilyeneket. Elhatározta, hogy minden erdélyi magyar ember szívéből születése előtt kivesz egy kis darabot és azokból rakja össze azokat a csodálatos oromzatokat, amelyeket, ha a magyar határ innenső részéről nézünk és nagyon hunyorgunk, még látunk is.

    És, ha az a magyar ember elmegy Erdélybe, és nézi azokat a nagy hegyeket, akkor megfájdul a szíve, mert az a kis darab, a hegyek mélyéről megszólítja a gazdáját.

    Ezért van az kisunokám, hogy amikor haza megyünk Marosba, akkor könnyezik a szemem, mert a szívem kisdarabja szólít engem, ami már úgy hiányzik.”

    Heller Zsolt

  • HELLER Zsolt: Ahol a történetek kezdődtek

    Nézem, ahogy a reggeli nap átsüt a szobán, annak furcsa aranyló sárga színt adva. Olyat, amit Irénke néném lakásában láttam gyerekként.

    Naftalin és sütemény illat, aranyló fénybe becsomagolva. Ilyen volt az ő otthona.

    Most ez a reggeli fény a szüleim nappaliját járja be elviselve azt, ahogy apa sziluettje megtöri. Ő az ablak előtti fotelben ül érezhetően mélyen a gondolatai közt, én tőle távolabb a kanapén merengek. Amióta megbetegedett és otthon van, megpróbálok minden nap elmenni hozzá, mintha ezzel bepótolhatnám azokat az időket, melyeket eddigi életünkben távol töltöttünk egymástól. Sokszor percekig nem is szólunk egymáshoz, csak ülünk és fáradt szemmel nézzük a már jól ismert nappali színes világát. Csend van, de mégis olyan mintha egy történetet mesélne nekem, csak szavak és hangok nélkül.

    Azok már nem kellenek. Olyan szövetség ez kettőnk közt, amit kevesen érthetnek meg, de mégis sokan tudják azt. Szövetség egy szülővel, egy baráttal aki a legigazabb mind közül. Szövetség a régmúlttal, azzal a világgal, amelyben én nem élhettem, csak érezhetem mai gondolataim között annak a régmúltnak hangulatát, amelyet apa gyakran megidéz nekem. És szövetség a családommal, akik már nem élnek és akik velünk élik meg a mindennapokat, szövetség az identitásommal.

    Elválaszthatatlan kapocs ez. Bár apa nem szólt egy szót sem, mindig tudtam, hogy ő már átlépte a határt gondolatban. Visszautazott oda, ahol megszületett, megidézve Maroskeresztúr hangulatát, és azt a végtelen szabadságot, amit a Maros látványa ad az odaérkezőnek.

    Ahogy az arca elmosolyodott, éreztem, hogy belépett a szülői házba és a ház udvara mögötti nagy földre, ahol még én is nagyokat szaladgáltam fel a dombra a temetőhöz.

    Mert onnan lehet látni a Marost, azt a végtelen kanyargó folyót, ami bebolyongja Erdély nagy részét, el Gyergyón át.

    Lassan megnéztem a telefonomat, tudni akartam mennyi az idő. Apa meglátta és megszólalt:

    – Van egy történetem, ha akarod, elmondom, és megírhatod, és az idő ettől a pillanattól már nem is számított, csak apa volt és az ő története, ami megint mintha rendelésre jött volna, helyre billentve magyarázatával a világban, mint könyvet a polcon.

    És utaztunk, lélekben. Debrecentől el Erdély hegyein át Maroskeresztúrra, ahol élt egy postás, aki nem látott…

    Heller Zsolt

  • Egy gondolat a székely szabadság napján

    Embernek maradni akkor, ha el kell hagynunk otthonainkat, mert a szülőföldünk már nem élhetünk, nehéz dolog. Embernek maradni akkor, ha a szülőföldünkön bántanak, mert vállaljuk a magyarságunkat, székely mivoltunkat és büszkén vállaljuk Székelyföld örökségét, nehéz dolog. De ha nem tennénk, akkor megválnánk a szívünktől, megválnánk a gondolatainktól, megválnánk az emlékeinktől, megtagadnánk a szüleinket és megválnánk attól az örökségtől, amit elődeink ránk hagytak azzal, hogy továbbörökítsük gyermekeinknek.

    Hiszen minden összeomlik, ha nem tartja erős fundamentum. Ez a fundamentum az indentitásunk, a hagyományunk, ami megingathatatlanná tesz bennünket, bárhol is legyünk a világban.

    Mert a világban minden székely ember szívében, ott van egy darabka a Marosszéktől, Csíkszéken át, a Kovásznáig ölelt szent földből.

    S ha eljön az idő, mert a Teremtő azt gondolja, így leszünk mi is egyszer majd porszemei Székelyföldnek, hogy az terebélyesebb, termőbb legyen, megtartva örökre a székelyek világát.

    Heller Zsolt

  • HELLER Zsolt: AMIKOR A JÓISTEN KITÉP EGY DARABOT AZ EMBER SZÍVÉBŐL

    A világ születésének hét napjában Isten értelmet adott a világnak, majd szépen megteremtette az azt alkotó természetet s, hogy teljessé váljon mindaz, megteremtette az embert is. Ahogy a világ történéseit szemléljük, a génjeinkbe égve a szüleink nagyszüleink félelmeivel, azt kell látnunk, az ember nem értette meg Isten üzenetét azzal, hogy létrehozott bennünket.

    Isten alkotott és ezt adta örökül nekünk. Az alkotás vágyát és készségét. De az ember rombolt, rombol és rombolni is fog. Mert nem tanul. Nem hisz. Nem hisz abban, amit a Teremtő üzent neki.

    Amikor kisgyermek voltam, úgy gondoltam, hogy mindent értek a világból. Mindenhez volt szavam, amit a felnőttek beszéltek körülöttem. Ma már tudom, hogy a világ dolgaiból csak keveset tudok értelmezni úgy, hogy azt érthessem teljesen. De egyet igen, azt nagyon.

    Az apai nagypapám Nyírbogáton született, a nagymamám pedig Maroskeresztúron. A nagypapám a II. világháború kezdetén Maros megyébe került, ahol megismerte a nagymamámat és édesapám is ott született. A háborút követő években kitoloncolták őket az akkor Romániából, vissza Debrecenbe. Akkor a JóIsten kitépett mindőnk szívéből egy darabot.

    De Isten ezzel jót tett. Gyerekként nem értettem, hogy az édesapám szeme miért telik meg könnyekkel, amikor a határt átléptük, hogy a maroskeresztúri rokonokhoz utazzunk. Egy nappal az utazás előtt bevásároltunk nekik, cukrot, édességet, Delikátot vettünk, na meg eladásra AMO szappant és olyan pénztárcát, amin kínai lányok arcképe volt és kacsintottak. Ezeket a dolgokat a „kinti” rokonaink ismeretségében jó pénzért el lehetett adni és ott pedig más, itthon nem kapható dolgokat vásároltunk.

    Este indultunk, hogy a határon ne legyenek sokan és kevésbé bántsanak bennünket. A határátlépéstől nagyon féltünk mindig, mert az akkor ott szolgáló katonák a román sávban sok autót szétszedtek merő kíváncsiságból. A határátlépés után csak Nagyváradon szólaltunk meg mindig. Addig nem.

    Nagyváradnál megéreztem a gyárak füstjének össze nem téveszthető szagát, és amikor kicsit fentebb értünk a hegyekben, akkor az ottani házak ablakainak esti fényeit figyeltem a falvak kéményeinek szívet szorító illatával. De az igazi nem ez volt, hanem a hajnal, amikor elértük a Király-hágó tetejét és láthattuk, ahogy a Nap, elkéri az eget a Holdtól. Na, az az igazi csoda, és azt édesapám mindig megkönnyezte. Ahogy azt is, amikor az unokatestvéreit Maroskeresztúron vagy Marosvásárhelyen magához ölelte. Marosvásárhely felé menet, a Király-hágón látszik meg Isten teremtő ereje igazán előszőr. Ahogy a hegyek magasodnak az ég felé, és a völgyek mélysége vezeti a szemet a Föld belseje felé, úgy hajtottunk mi is csodálattal fejet a Mindenható előtt, ahogy bentebb utaztunk a „mi Erdélyünkbe”.

    És akkor éreztem meg, milyen az, amikor a JóIsten kitépett egy darabot az ember szívéből, aki azt ott hagyta, majd mikor visszatér a szülőhelyére, az a darab kiegészíti a szívét, ami így lesz teljes, ahogy akkor, abban a pillanatban, annak az embernek az élete is. Ahogy a szívből kitépett darabra gondolok, úgy jelennek meg előttem az erdélyi hegyek között látható mélységek. Isten, a Földből is kiharapott több helyen.

    Így vagyunk ezzel, amikor a szívünk egy darabját ott hagyjuk annál, akit szeretünk. Akkor lehetünk teljes emberek, amikor a szerettünkkel együtt vagyunk.

    Amikor az Isten kitép egy darabot a szívünkből, addig kell mennünk, még azt vissza nem tudjuk illeszteni egy kicsit, akár néhány pillanatra is, hogy érezzük igen, ott vagyunk teljes emberek, abban a pillanatban.

    És ahogy elértük a Király-hágót és a Nap elkérte az eget a Holdtól, akkor váltunk teljessé, édesapám és én.

  • Kardos Dezső: Vállaj története Trianon után

    Kardos Dezső a község szülötte, a helytörténet kitartó kutatója, a Pro Cultura Minoritatum Hungariae díj kitüntetettje, a Debreceni Német Nemzetiségi Önkormányzat tagja.
    Témába vágó művei: Vállaj község története, Vállaj egyházközségi története, a Vállaji temető sírkertje (DVD), a Vállaj-Mérk-Zajta sváb községek néprajza.

    „1914. februárban elhunyt Orosz Árpád körjegyző, jobb kezem az építkezéseknél. [Az új templom építése ugyanis a legnehezebb háborús években is folyt!] A járási főszolgabíró 13 pályázó közül Szabó Elemért nevezte ki voksolás nélkül, amit a falu megfellebbezett. Egy év múlva végre elvitték. 1916-ban új pályázat után 10 pályázó közül egyhangúan Becsky Sándor választatott meg körjegyzőnek Mezőteremről.”

    „1919 húsvét első napján megszálló oláh csapatok váltották fel a kommunisták uralmát. Majdnem azt merném mondani, hogy megváltásként jött ez*, ha 11 hónapi ittlétük az ellenkezőt nem bizonyította volna be. Loptak, erőszakoskodtak, rekviráltak mindent, mindenfelé szabadon.

    * A kommunista terrort jellemzi, hogy a Tanácsköztársaság adott időszakában eleinte számos településen, így Debrecenben is szinte felszabadítóként fogadták a román csapatokat.

    Bejövetelük azonban eléggé gyászos volt, mert az itt átvonuló csapatot Nyíresaholy és Mátészalka között majdnem tönkre tették egészen, a Szatmárról Mátészalkán át visszavonuló székely csapatok.

    1920: „Végre hírül vettük, hogy vissza kell vonulniuk az oláhoknak, s így a község felszabadul. Csakugyan nap-nap mellett láttunk rablóbandákat, amint a Nyírség marhaállományát csordaszámra hajtja át. Utálattal néztük ezeket a manipulációkat, s a gyalázatosságok nap, nap után fokozódtak. Akár egy-két csavargó oláh is összelopkodott mindenfélét.

    Így egy napon Mérk községben két oláh baka borjakat, sertéseket lopott, s itt hajtotta át. Panaszra jön [Vállajon] a mérki, s a jegyző fellármázza a falut, félreverik a harangot, s nekitámadnak a két katonának, elveszik a lopott jószágokat tőlük, egyiket egy kettőre lefegyverzik, de a másik menekül, sőt Reich tanító karját átlövi. A tömeg erre nekitámad, leteperi, megrakja jól. No, rendben volna! De a postamester oláh. Telefonon beszól Nagykárolyba. 40 csendőr jön ki lélekszakadva, összeszedik a falu férfijait, öreget, fiatalt, egy pár nőt is, behurcolják a községháza udvarára, s minden elképzelhető gonoszsággal, vadállati kéjjel minden ütlegelési móddal gyötrik, verik a behurcoltakat. Srek tanítót láncra fűzve s a ló ól ajtajához kötve verik. Reich tanító elmenekült a főbb tettesekkel, így mindenki szinte ártatlanul kap. Engem is elhurcolnak ugyanoda szuronyos oláhok, meg akarnak kegyetlenül verni, épp úgy, mint a többit, de egyik ismerős oláh csendőr pártomra kél, s siralomházba csuknak. Azt hitték, én verettem félre a harangot. Késő estig tartottak fogva, de beigazolódott, hogy a dologban nem voltam ludas, így eltávolítottak. Mintegy 15 embert azonban elhurcoltak Nagykárolyba, onnan Szatmárra, hol kegyetlenül verték őket. Becsky jegyzőt, Srek tanítót is. A fogságból azután csak a község váltságdíjára engedték szabadon.

    Ezt tudva, minden visszavonuló oláh fenyegetőzni kezdett, lopott, s nem talált újabb ellenállásra. Sőt, azért, hogy a két bocskorost meglincselte a nép, 6 napi szabad rablást engedélyeztek a faluban. Ezt nekem a postamester bemondta, megkezdődött az értékmentés: az anyakönyveket, az egyházi kegyszereket stb. a torony alá 1,5 méter mélyen, csomagolva elástam.”

    Reményi József monográfiája szerint az antant bizottsága Vállaj kérésére ez idő előtt járhatott a faluban megkérdezni az embereket, akik egyértelműen közölték — a vezetőség felvilágosítása alapján —, hogy Mátészalkára, Nyírbátorba járnak a vásárokra, mert ott könnyebb eladni a terméket. Debrecenbe járnak középiskolába a gyerekek, nem pedig Nagykárolyba. Mikor a határmegállapító bizottság kérdezte a lakosokat, hová járnak vásárra, hol adják el termékeiket, a fentieket válaszolták. Így csatolták Vállajt Románia helyett Magyarországhoz. Mivel ez ellen Vállajról nem volt fellebbező a határ kijelölésével kapcsolatban, sőt mindenki inkább Magyarországhoz akart tartozni (különös tekintettel a nagykárolyi 40 csendőr atrocitásaira, majd a 6 napi szabad rablásra), a határmegállapító bizottságnál nincs Vállajnak aktája. (IV.B.401/1922 Nyíregyháza, Jósa András levéltár)

    Mint a Historia Domus feljegyzéseiből kiderül, „Az átadó Antant bizottság 1920. március 8.-án Mátészalkával egy napon Vállajt is átadta a magyaroknak. Eszeveszetten vonultak most vissza az oláhok, mindegyik félt az előttük hírhedtté vált falutól, s a tornyot lesték, nem kaszabolja le onnan őket valami titkos gépfegyver. Kitakarodtak március 8.-án minden nagyobb baj nélkül. A homoki szőlőket és Pórházát még megszállva tartották, a földek parlagon maradtak. Július 5.-én ez a terület is visszakerült.”

    Suba János történész részletesen leírja a határkijelölő bizottságok munkáját. A térképeket készítő bizottságok „előzetes” térképet készítettek, azt gondolván, hogy a részletek megállapítása az érintett felek egyeztetése után kerül rögzítésre. Sajnos ebből nem lett semmi a legtöbb esetben. A tervet készítő „szakértők” eleve rosszindulattal húzták meg a határokat, és a kisantant országoknak a korábbi területi ígéreteikkel el voltak kötelezve. Ez jellemző volt a tárgyalásokra is, amikor csak a magyar félnek nem lehetett igaza a körülvevő rabló országokkal, valamint az őket védő Franciaországgal szemben. Ebben a szellemben a magyar—román határszakaszon a „K” szakasz: Penészlek-Szaniszló—Vállaj vonal volt pontosítandó szakasz. A fő elv az volt, hogy az országunk körvasútvonalát mindenütt elvették, ezen a szakaszon a Nagyvárad—Nagykároly-Szatmárnémeti vasútvonal volt a téma. Kikötötték, hogy a vasúttól a magyar határ legalább mennyi kilométer távolságra lehet biztonsági okokból. Így Csanálos községnek Romániához kellett kerülnie, mert Nagykároly vasútvonalához túl közel volt. Vállajt külön nem lehetett Csanáloshoz kapcsolni, mert szinte egybeépült Mérkkel. Ezért aztán Mérkkel együtt igényelték.

    Valószínűsíthető, hogy Vállaj átadása előtt került sorra a Vállajt is érintő, Nagykárolyban tárolt iratok, jegyzőkönyvek, a Nagykároly képviselőbizottsági jegyzőkönyve stb., áthozására, mert Nagykároly megyeszékhely képviselőbizottsági jegyzőkönyvét a nyíregyházi megyei levéltárban olvastam. Az áthozásról csak szóbeli visszaemlékezések ismertek. Mind Láng Gyulának, mind Becsky Sándornak igen jó kapcsolata volt Nagykárolyban egyházi és közigazgatási szinten, sikerült valakiknek módot találni az okmányok időben történő áthozatalára. Haller/Halmos János jegyző beszélt erről 1942 után Uhl Teréznek.

    A Vállajt fenyegető veszélyekkel kapcsolatban az egyik legsúlyosabb fejlemény Nagykároly város alábbi határozata volt:

    Nagykároly város kérelme: Nagykároly város tanácsa szem előtt tartja ennek a régiónak a közeljövőjét és ennek megfelelően tárja helyzetét a magyar határmegállapító bizottság elé.

    Határozat

    A város kedvezőtlen helyzetére vonatkozóan a következő okokat emelnénk ki: a város elveszítette azon települések jó részét melyek a város élelmezésében fontosak voltak, és melyek itt — a nagykárolyi piacon értékesíthetik áruikat.

    Feljogosítjuk dr. Darabanth Miklós polgármestert, hogy a magyar(-román) határmegállapító bizottság előtt megjelenjen, és kérvényezze Vállaj, Mérk, Ura és Csengersima Romániához való csatolását, azaz a Nagykároly központú környék természetes közegébe való reintegrálásukat.

    Nagykároly város tanácsa plenáris ülése elé terjesztve 1922. február 17-én.

    Tanu: Ion Tanco. Polgármester: Dr. Drabanth Miklós