"Adjátok Vissza A Hegyeimet!" Alapítvány

Címke: Erdély

  • Egy történet Erdély fáiról

    Az én székely nagymamám nagyon sokat mesélt nekem. Olyankor ketten voltunk, csak ő és én. Ő lassan, komótosan formálta meg a szavakat, mintha azt szerette volna, hogy ne csak értsem és érezzem a szavak súlyát, hanem tanuljam is meg azokat. Mondta is nekem, hogy egyszer majd te is elmeséled ezeket a gyermekeidnek. És ez így is történt.

    Sokszor gondolok az én székely nagymamámra. Nagyon nehéz és szomorú élete volt, de a nagy szegénységében olyan gazdagságot kaptam tőle, amiből a mai napig is táplálkozom. Megnyitotta a szívemet és a lelkemet és olyan magokat ültetett el bennük, melyek gyökerei ott vannak Csíkban, Gyergyóban, a Hargitán és a Maros mentén. Kusza, szövevényes gyökérzet ez, de mélyről táplálkozva mindig adnak új hajtásokat a szívemnek és a lelkemnek.

    Erdély magas fái is biztos így lettek. Azt mesélte a nagymamám, ha egy székely ember meghal, akkor egy fa kinő a földből, hogy a lelkét őrizze annak az embernek. Ezért is van az, ha kimegyünk az ottani erdők határába, már messziről lehet hallani a fák, máshoz nem hasonlítható suttogását. Egymással beszélnek a lelkek.

    – És ha közel mégy az erdő széléhez kisunokám, akkor figyeld meg. Felerősödnek a fák suttogásai, hangosabbak lesznek az erdő fái. Ez azért van, mert köszöntenek téged.

    És ez így is volt minden alkalommal, amikor Erdély fái előtt megálltam. Kis idő múlva felerősödtek a fák suttogásai és az azzal jövő szellő magával hozta a nagy hegyek sajátos illatát, hogy a szemem, a fülem és a orrom utat nyisson minden üzenetnek, hogy ott lent a szívemben kibonthassam azt.

    – És ha ott, az erdőt látva veszel hét mély lélegzetet és onnan bentről kifújod, onnan, ahonnan a szíved küldi, akkor jönnek a székely tündérek és elviszik azokat magukkal, hogy fentebb, ott a felhőknél átadhassák az angyaloknak, akik leteszik azokat a JóIstenke elé, és ő azokból a sóhajtásokból fogja látni, hogy mi van a lelkedben.

    Most nem vagyok Erdélyben, de kitárom az ablakot, elképzelem az ottani hegyeket és erdőket, és veszek hét mély lélegzetet, hogy a sóhajtásomat meghallva eljöjjenek értük a székely tündérek, átadják az angyaloknak, akik majd leteszik a JóIstenke elé, aki látni fogja a lelkemben és szívemben lévő mérhetetlen nagy szomorúságot és bánatot.

    Heller Zsolt

  • Az erdélyi magyarok szíve

    Ezt az én apai nagymamám mesélte nekem gyerekkoromban, amikor nála aludtam és ketten a nagy paplan alatt meghunyászkodva vártuk az éjszaka álmait:

    „Az biztosan úgy lehetett, hogy amikor Isten megteremtette Erdélyt, akkor még csak a sík mező lehetett. És rájött, hogy olyan szép pusztaság van az a magyar hon belsejében is. Ezért kitalálta, hogy hegyeket alkot Erdélyben. De nem ám akármilyeneket. Elhatározta, hogy minden erdélyi magyar ember szívéből születése előtt kivesz egy kis darabot és azokból rakja össze azokat a csodálatos oromzatokat, amelyeket, ha a magyar határ innenső részéről nézünk és nagyon hunyorgunk, még látunk is.

    És, ha az a magyar ember elmegy Erdélybe, és nézi azokat a nagy hegyeket, akkor megfájdul a szíve, mert az a kis darab, a hegyek mélyéről megszólítja a gazdáját.

    Ezért van az kisunokám, hogy amikor haza megyünk Marosba, akkor könnyezik a szemem, mert a szívem kisdarabja szólít engem, ami már úgy hiányzik.”

    Heller Zsolt

  • HELLER Zsolt: Ahol a történetek kezdődtek

    Nézem, ahogy a reggeli nap átsüt a szobán, annak furcsa aranyló sárga színt adva. Olyat, amit Irénke néném lakásában láttam gyerekként.

    Naftalin és sütemény illat, aranyló fénybe becsomagolva. Ilyen volt az ő otthona.

    Most ez a reggeli fény a szüleim nappaliját járja be elviselve azt, ahogy apa sziluettje megtöri. Ő az ablak előtti fotelben ül érezhetően mélyen a gondolatai közt, én tőle távolabb a kanapén merengek. Amióta megbetegedett és otthon van, megpróbálok minden nap elmenni hozzá, mintha ezzel bepótolhatnám azokat az időket, melyeket eddigi életünkben távol töltöttünk egymástól. Sokszor percekig nem is szólunk egymáshoz, csak ülünk és fáradt szemmel nézzük a már jól ismert nappali színes világát. Csend van, de mégis olyan mintha egy történetet mesélne nekem, csak szavak és hangok nélkül.

    Azok már nem kellenek. Olyan szövetség ez kettőnk közt, amit kevesen érthetnek meg, de mégis sokan tudják azt. Szövetség egy szülővel, egy baráttal aki a legigazabb mind közül. Szövetség a régmúlttal, azzal a világgal, amelyben én nem élhettem, csak érezhetem mai gondolataim között annak a régmúltnak hangulatát, amelyet apa gyakran megidéz nekem. És szövetség a családommal, akik már nem élnek és akik velünk élik meg a mindennapokat, szövetség az identitásommal.

    Elválaszthatatlan kapocs ez. Bár apa nem szólt egy szót sem, mindig tudtam, hogy ő már átlépte a határt gondolatban. Visszautazott oda, ahol megszületett, megidézve Maroskeresztúr hangulatát, és azt a végtelen szabadságot, amit a Maros látványa ad az odaérkezőnek.

    Ahogy az arca elmosolyodott, éreztem, hogy belépett a szülői házba és a ház udvara mögötti nagy földre, ahol még én is nagyokat szaladgáltam fel a dombra a temetőhöz.

    Mert onnan lehet látni a Marost, azt a végtelen kanyargó folyót, ami bebolyongja Erdély nagy részét, el Gyergyón át.

    Lassan megnéztem a telefonomat, tudni akartam mennyi az idő. Apa meglátta és megszólalt:

    – Van egy történetem, ha akarod, elmondom, és megírhatod, és az idő ettől a pillanattól már nem is számított, csak apa volt és az ő története, ami megint mintha rendelésre jött volna, helyre billentve magyarázatával a világban, mint könyvet a polcon.

    És utaztunk, lélekben. Debrecentől el Erdély hegyein át Maroskeresztúrra, ahol élt egy postás, aki nem látott…

    Heller Zsolt

  • HELLER Zsolt: AMIKOR A JÓISTEN KITÉP EGY DARABOT AZ EMBER SZÍVÉBŐL

    A világ születésének hét napjában Isten értelmet adott a világnak, majd szépen megteremtette az azt alkotó természetet s, hogy teljessé váljon mindaz, megteremtette az embert is. Ahogy a világ történéseit szemléljük, a génjeinkbe égve a szüleink nagyszüleink félelmeivel, azt kell látnunk, az ember nem értette meg Isten üzenetét azzal, hogy létrehozott bennünket.

    Isten alkotott és ezt adta örökül nekünk. Az alkotás vágyát és készségét. De az ember rombolt, rombol és rombolni is fog. Mert nem tanul. Nem hisz. Nem hisz abban, amit a Teremtő üzent neki.

    Amikor kisgyermek voltam, úgy gondoltam, hogy mindent értek a világból. Mindenhez volt szavam, amit a felnőttek beszéltek körülöttem. Ma már tudom, hogy a világ dolgaiból csak keveset tudok értelmezni úgy, hogy azt érthessem teljesen. De egyet igen, azt nagyon.

    Az apai nagypapám Nyírbogáton született, a nagymamám pedig Maroskeresztúron. A nagypapám a II. világháború kezdetén Maros megyébe került, ahol megismerte a nagymamámat és édesapám is ott született. A háborút követő években kitoloncolták őket az akkor Romániából, vissza Debrecenbe. Akkor a JóIsten kitépett mindőnk szívéből egy darabot.

    De Isten ezzel jót tett. Gyerekként nem értettem, hogy az édesapám szeme miért telik meg könnyekkel, amikor a határt átléptük, hogy a maroskeresztúri rokonokhoz utazzunk. Egy nappal az utazás előtt bevásároltunk nekik, cukrot, édességet, Delikátot vettünk, na meg eladásra AMO szappant és olyan pénztárcát, amin kínai lányok arcképe volt és kacsintottak. Ezeket a dolgokat a „kinti” rokonaink ismeretségében jó pénzért el lehetett adni és ott pedig más, itthon nem kapható dolgokat vásároltunk.

    Este indultunk, hogy a határon ne legyenek sokan és kevésbé bántsanak bennünket. A határátlépéstől nagyon féltünk mindig, mert az akkor ott szolgáló katonák a román sávban sok autót szétszedtek merő kíváncsiságból. A határátlépés után csak Nagyváradon szólaltunk meg mindig. Addig nem.

    Nagyváradnál megéreztem a gyárak füstjének össze nem téveszthető szagát, és amikor kicsit fentebb értünk a hegyekben, akkor az ottani házak ablakainak esti fényeit figyeltem a falvak kéményeinek szívet szorító illatával. De az igazi nem ez volt, hanem a hajnal, amikor elértük a Király-hágó tetejét és láthattuk, ahogy a Nap, elkéri az eget a Holdtól. Na, az az igazi csoda, és azt édesapám mindig megkönnyezte. Ahogy azt is, amikor az unokatestvéreit Maroskeresztúron vagy Marosvásárhelyen magához ölelte. Marosvásárhely felé menet, a Király-hágón látszik meg Isten teremtő ereje igazán előszőr. Ahogy a hegyek magasodnak az ég felé, és a völgyek mélysége vezeti a szemet a Föld belseje felé, úgy hajtottunk mi is csodálattal fejet a Mindenható előtt, ahogy bentebb utaztunk a „mi Erdélyünkbe”.

    És akkor éreztem meg, milyen az, amikor a JóIsten kitépett egy darabot az ember szívéből, aki azt ott hagyta, majd mikor visszatér a szülőhelyére, az a darab kiegészíti a szívét, ami így lesz teljes, ahogy akkor, abban a pillanatban, annak az embernek az élete is. Ahogy a szívből kitépett darabra gondolok, úgy jelennek meg előttem az erdélyi hegyek között látható mélységek. Isten, a Földből is kiharapott több helyen.

    Így vagyunk ezzel, amikor a szívünk egy darabját ott hagyjuk annál, akit szeretünk. Akkor lehetünk teljes emberek, amikor a szerettünkkel együtt vagyunk.

    Amikor az Isten kitép egy darabot a szívünkből, addig kell mennünk, még azt vissza nem tudjuk illeszteni egy kicsit, akár néhány pillanatra is, hogy érezzük igen, ott vagyunk teljes emberek, abban a pillanatban.

    És ahogy elértük a Király-hágót és a Nap elkérte az eget a Holdtól, akkor váltunk teljessé, édesapám és én.