Címke: Maroskeresztúr

A világ születésének hét napjában Isten értelmet adott a világnak, majd szépen megteremtette az azt alkotó természetet s, hogy teljessé váljon mindaz, megteremtette az embert is. Ahogy a világ történéseit szemléljük, a génjeinkbe égve a szüleink nagyszüleink félelmeivel, azt kell látnunk, az ember nem értette meg Isten üzenetét azzal, hogy létrehozott bennünket.

Isten alkotott és ezt adta örökül nekünk. Az alkotás vágyát és készségét. De az ember rombolt, rombol és rombolni is fog. Mert nem tanul. Nem hisz. Nem hisz abban, amit a Teremtő üzent neki.

Amikor kisgyermek voltam, úgy gondoltam, hogy mindent értek a világból. Mindenhez volt szavam, amit a felnőttek beszéltek körülöttem. Ma már tudom, hogy a világ dolgaiból csak keveset tudok értelmezni úgy, hogy azt érthessem teljesen. De egyet igen, azt nagyon.

Az apai nagypapám Nyírbogáton született, a nagymamám pedig Maroskeresztúron. A nagypapám a II. világháború kezdetén Maros megyébe került, ahol megismerte a nagymamámat és édesapám is ott született. A háborút követő években kitoloncolták őket az akkor Romániából, vissza Debrecenbe. Akkor a JóIsten kitépett mindőnk szívéből egy darabot.

De Isten ezzel jót tett. Gyerekként nem értettem, hogy az édesapám szeme miért telik meg könnyekkel, amikor a határt átléptük, hogy a maroskeresztúri rokonokhoz utazzunk. Egy nappal az utazás előtt bevásároltunk nekik, cukrot, édességet, Delikátot vettünk, na meg eladásra AMO szappant és olyan pénztárcát, amin kínai lányok arcképe volt és kacsintottak. Ezeket a dolgokat a „kinti” rokonaink ismeretségében jó pénzért el lehetett adni és ott pedig más, itthon nem kapható dolgokat vásároltunk.

Este indultunk, hogy a határon ne legyenek sokan és kevésbé bántsanak bennünket. A határátlépéstől nagyon féltünk mindig, mert az akkor ott szolgáló katonák a román sávban sok autót szétszedtek merő kíváncsiságból. A határátlépés után csak Nagyváradon szólaltunk meg mindig. Addig nem.

Nagyváradnál megéreztem a gyárak füstjének össze nem téveszthető szagát, és amikor kicsit fentebb értünk a hegyekben, akkor az ottani házak ablakainak esti fényeit figyeltem a falvak kéményeinek szívet szorító illatával. De az igazi nem ez volt, hanem a hajnal, amikor elértük a Király-hágó tetejét és láthattuk, ahogy a Nap, elkéri az eget a Holdtól. Na, az az igazi csoda, és azt édesapám mindig megkönnyezte. Ahogy azt is, amikor az unokatestvéreit Maroskeresztúron vagy Marosvásárhelyen magához ölelte. Marosvásárhely felé menet, a Király-hágón látszik meg Isten teremtő ereje igazán előszőr. Ahogy a hegyek magasodnak az ég felé, és a völgyek mélysége vezeti a szemet a Föld belseje felé, úgy hajtottunk mi is csodálattal fejet a Mindenható előtt, ahogy bentebb utaztunk a „mi Erdélyünkbe”.

És akkor éreztem meg, milyen az, amikor a JóIsten kitépett egy darabot az ember szívéből, aki azt ott hagyta, majd mikor visszatér a szülőhelyére, az a darab kiegészíti a szívét, ami így lesz teljes, ahogy akkor, abban a pillanatban, annak az embernek az élete is. Ahogy a szívből kitépett darabra gondolok, úgy jelennek meg előttem az erdélyi hegyek között látható mélységek. Isten, a Földből is kiharapott több helyen.

Így vagyunk ezzel, amikor a szívünk egy darabját ott hagyjuk annál, akit szeretünk. Akkor lehetünk teljes emberek, amikor a szerettünkkel együtt vagyunk.

Amikor az Isten kitép egy darabot a szívünkből, addig kell mennünk, még azt vissza nem tudjuk illeszteni egy kicsit, akár néhány pillanatra is, hogy érezzük igen, ott vagyunk teljes emberek, abban a pillanatban.

És ahogy elértük a Király-hágót és a Nap elkérte az eget a Holdtól, akkor váltunk teljessé, édesapám és én.