Ezt az én apai nagymamám mesélte nekem gyerekkoromban, amikor nála aludtam és ketten a nagy paplan alatt meghunyászkodva vártuk az éjszaka álmait:
„Az biztosan úgy lehetett, hogy amikor Isten megteremtette Erdélyt, akkor még csak a sík mező lehetett. És rájött, hogy olyan szép pusztaság van az a magyar hon belsejében is. Ezért kitalálta, hogy hegyeket alkot Erdélyben. De nem ám akármilyeneket. Elhatározta, hogy minden erdélyi magyar ember szívéből születése előtt kivesz egy kis darabot és azokból rakja össze azokat a csodálatos oromzatokat, amelyeket, ha a magyar határ innenső részéről nézünk és nagyon hunyorgunk, még látunk is.
És, ha az a magyar ember elmegy Erdélybe, és nézi azokat a nagy hegyeket, akkor megfájdul a szíve, mert az a kis darab, a hegyek mélyéről megszólítja a gazdáját.
Ezért van az kisunokám, hogy amikor haza megyünk Marosba, akkor könnyezik a szemem, mert a szívem kisdarabja szólít engem, ami már úgy hiányzik.”
Heller Zsolt