"Adjátok Vissza A Hegyeimet!" Alapítvány

Szerző: Wass Albert

  • „Mégis vagyunk… és leszünk!” – Wass Albert-emlékműsor Nagyecseden

    2025. január 20-án, 17 órai kezdettel a nagyecsedi II. Rákóczi Ferenc Művelődési Házban mutatták be a „Mégis vagyunk… és leszünk!” című Wass Albert-emlékműsort.

    A nagy sikerű összeállítás a sokak által szeretve tisztelt költő és író műveiből, munkásságának jól ismert gyöngyszemeiből és kevésbé ismert alkotásaiból válogatott. Teljes művek, valamint vers- és szövegrészletek hangzottak el, erdélyi népdalokkal és népzenével színesítve.

    A műsor különleges ívet rajzolt: a szülőföldtől, a tájtól és a fiatalságtól, Erdélyországtól az elnyomáson, a menekülésen, az úttalan utakon való bujdosáson és a hontalanságon át vezetett – mindig és mindenkor a Haza felé. Wass Albert a személyes és nemzeti sorscsapások ellenére is töretlen hittel bízott a szebb jövőben, és megrendítő szónoki erővel buzdította a magyar ifjúságot bátor kiállásra, cselekvésre.

    Közreműködtek: Diószeghy Iván, Jeremiás Ádám, Juhász Erika, Meleg Vilmos, Molnár Csilla és Olasz Szabó Soma. Rendezte: Ozsváth Sándor művelődéstörténész, színházi rendező. Szerkesztette: Mohos Péter előadóművész. A műsor a NEA támogatásával valósult meg.

  • Székely Autonómia Napja – közös imádkozás és őrtűzgyújtás

    2024. október 27-én, vasárnap 17 órakor a debreceni Székelyek Parkjában (4032 Debrecen, Medgyessy sétány 4.), a Wass Albert-szobornál gyűltek össze mindazok, akik szívükön viselik Székelyföld autonómiájának ügyét.

    Az „Adjátok Vissza a Hegyeimet!” Alapítvány a Székely Autonómia Napja alkalmából közös imádkozásra és őrtűzgyújtásra hívott mindenkit. Az őrtűz lángja évről évre a székely nemzeti összetartozást, a hagyományhoz és a szülőföldhöz való hűséget jelképezi – ott, Debrecen szívében, Wass Albert szobrának tövében.

    A megemlékezés az alapítvány hagyományőrző küldetésének egyik fontos állomása: emlékeztet arra, hogy a székelység önrendelkezésének ügye közös felelősségünk, és hogy a közös ima, a közös tűz ereje minden évben újra összeköti a Kárpát-medence magyarságát.

    Az „Adjátok Vissza a Hegyeimet!” Alapítvány nevében: Becsky Tibor elnök.

  • Dalol a honvágy

    Szeretnék szántani,
    hat ökröt hajtani,
    régi eke szarvát
    kezemben tartani.

    Harmatos hajnalon
    régi útat járni.
    Régi erdőszélen
    virágot csodálni.

    Szeretnék még egyszer
    tavaszbúzát vetni!
    Jó fekete földet
    a kezembe venni.

    Beszívni illatát
    frissen kaszált fűnek,
    mialatt a réten
    tücskök hegedűlnek…!

    Látni, még csak egyszer,
    a leszálló estét.
    Villanó szárnyával
    az érkező fecskét.

    Keleti ég alján
    ahogy gyúl a csillag,
    békés tájak fölé
    békességet ringat…

    Istenem, add hogy még
    egyszer haza menjek!
    Régi hegyeimen
    új bort szüreteljek!

    Fáj a bujdosás már.
    Csupa fáj az élet.
    Elvész idegenben
    erdélyi cseléded.

    Régi hegyeimen
    lábujjhegyen járnék.
    Jó volna a napfény!
    Szép volna az árnyék!

    Szép volna, jó volna!
    Hallgass meg, Úristen!
    Hisz más kívánságom
    e világon nincsen:

    Szeretnék szántani!
    Hat ökröt hajtani!
    Régi ekém szarvát
    még egyszer…
    még egyszer
    kezemben tartani!

    Wass Albert

  • MEGHÍVÓ

    A Székelyföld autonómijáért közös imádkozásra és őrtűz gyújtásra hívunk mindenkit, 2022 október 30-án (vasárnap) 17:00 órára a Székelyek Parkjába (4032 Debrecen, Medgyessy sétány 4.)!

    Szeretettel vár, az „Adjátok vissza a hegyeimet!” alapítvány nevében,

    Becsky Tibor
    elnök

  • Wass Albert – Én és az Isten

    Nagy-nagy rémek űztek,
    már mindent bejártam:
    végső menedéknek
    Istennél megálltam.

    S lám az Isten nékem
    sziklaszilárd vért lett,
    gond meg nem találhat,
    baj hozzám nem érhet,

    mert az Isten nékem,
    míg másnak csak támasz,
    nekem menedékem,
    végső menedékem!

    Míg örömben jártam,
    nem leltem meg Istent.
    Rá csak most találtam,
    hogy elveszték mindent.

    Ilyenek vagyunk mi,
    gyarló földi férgek,
    úgy térünk csak Hozzád,
    bánatok ha érnek,
    szertekuszált álmok,
    széttépett remények.

    Rátaláltam én is
    szörnyű-szörnyű búban,
    Atyai szavára
    most, hogy rászorultam,
    nagyon rászorultam.
    (1928)

    Wass Albert

  • Egy történet Erdély fáiról

    Az én székely nagymamám nagyon sokat mesélt nekem. Olyankor ketten voltunk, csak ő és én. Ő lassan, komótosan formálta meg a szavakat, mintha azt szerette volna, hogy ne csak értsem és érezzem a szavak súlyát, hanem tanuljam is meg azokat. Mondta is nekem, hogy egyszer majd te is elmeséled ezeket a gyermekeidnek. És ez így is történt.

    Sokszor gondolok az én székely nagymamámra. Nagyon nehéz és szomorú élete volt, de a nagy szegénységében olyan gazdagságot kaptam tőle, amiből a mai napig is táplálkozom. Megnyitotta a szívemet és a lelkemet és olyan magokat ültetett el bennük, melyek gyökerei ott vannak Csíkban, Gyergyóban, a Hargitán és a Maros mentén. Kusza, szövevényes gyökérzet ez, de mélyről táplálkozva mindig adnak új hajtásokat a szívemnek és a lelkemnek.

    Erdély magas fái is biztos így lettek. Azt mesélte a nagymamám, ha egy székely ember meghal, akkor egy fa kinő a földből, hogy a lelkét őrizze annak az embernek. Ezért is van az, ha kimegyünk az ottani erdők határába, már messziről lehet hallani a fák, máshoz nem hasonlítható suttogását. Egymással beszélnek a lelkek.

    – És ha közel mégy az erdő széléhez kisunokám, akkor figyeld meg. Felerősödnek a fák suttogásai, hangosabbak lesznek az erdő fái. Ez azért van, mert köszöntenek téged.

    És ez így is volt minden alkalommal, amikor Erdély fái előtt megálltam. Kis idő múlva felerősödtek a fák suttogásai és az azzal jövő szellő magával hozta a nagy hegyek sajátos illatát, hogy a szemem, a fülem és a orrom utat nyisson minden üzenetnek, hogy ott lent a szívemben kibonthassam azt.

    – És ha ott, az erdőt látva veszel hét mély lélegzetet és onnan bentről kifújod, onnan, ahonnan a szíved küldi, akkor jönnek a székely tündérek és elviszik azokat magukkal, hogy fentebb, ott a felhőknél átadhassák az angyaloknak, akik leteszik azokat a JóIstenke elé, és ő azokból a sóhajtásokból fogja látni, hogy mi van a lelkedben.

    Most nem vagyok Erdélyben, de kitárom az ablakot, elképzelem az ottani hegyeket és erdőket, és veszek hét mély lélegzetet, hogy a sóhajtásomat meghallva eljöjjenek értük a székely tündérek, átadják az angyaloknak, akik majd leteszik a JóIstenke elé, aki látni fogja a lelkemben és szívemben lévő mérhetetlen nagy szomorúságot és bánatot.

    Heller Zsolt

  • Wass Albert: Üzenet haza

    Üzenem az otthoni hegyeknek:
    a csillagok járása változó.
    És törvényei vannak a szeleknek,
    esőnek, hónak, fellegeknek
    és nincsen ború, örökkévaló.
    A víz szalad, a kő marad,
    a kő marad.

    Üzenem a földnek: csak teremjen,
    ha sáska rágja is le a vetést.
    Ha vakond túrja is a gyökeret.
    A világ fölött őrködik a Rend
    s nem vész magja a nemes gabonának,
    de híre sem lesz egykor a csalánnak;
    az idő lemarja a gyomokat.
    A víz szalad, a kő marad,
    a kő marad.

    Üzenem az erdőnek: ne féljen,
    ha csattog is a baltások hada.
    Mert erősebb a baltánál a fa
    s a vérző csonkból virradó tavaszra
    új erdő sarjad győzedelmesen.
    S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
    a gyilkos vasat rég felfalta már
    s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
    hasznos anyaggá vált a föld alatt…
    A víz szalad, a kő marad,
    a kő marad.

    Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
    ha egyenlővé teszik is a földdel,
    nemzedékek őrváltásain
    jönnek majd újra boldog építők
    és kiássák a fundamentumot
    s az erkölcs ősi, hófehér kövére
    emelnek falat, tetőt, templomot.

    Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
    ki nem hamuval és nem embervérrel
    köti meg a békesség falát,
    de szenteltvízzel és búzakenyérrel
    és épít régi kőből új hazát.
    Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
    a fundamentom Istentől való
    és Istentől való az akarat,
    mely újra építi a falakat.
    A víz szalad, a kő marad,
    a kő marad.

    És üzenem a volt barátaimnak,
    kik megtagadják ma a nevemet:
    ha fordul egyet újra a kerék,
    én akkor is a barátjok leszek
    és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
    Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
    és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
    a víz szalad, de a kő marad,
    a kő marad.

    És üzenem mindenkinek,
    testvérnek, rokonnak, idegennek,
    gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
    annak, akit a fájás űz és annak,
    kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
    vigyázzatok és imádkozzatok!
    Valahol fönt a magos ég alatt
    mozdulnak már lassan a csillagok
    a s víz szalad és csak a kő marad,
    a kő marad.

    Maradnak az igazak és a jók.
    A tiszták és békességesek.
    Erdők, hegyek, tanok és emberek.
    Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

    Likasszák már az égben fönt a rostát
    s a csillagok tengelyét olajozzák
    szorgalmas angyalok.
    És lészen csillagfordulás megint
    és miként hirdeti a Biblia:
    megméretik az embernek fia
    s ki mint vetett, azonképpen arat.
    Mert elfut a víz és csak a kő marad,
    de a kő marad.

    Bajorerdő, 1948.

    Wass Albert

  • Az erdélyi magyarok szíve

    Ezt az én apai nagymamám mesélte nekem gyerekkoromban, amikor nála aludtam és ketten a nagy paplan alatt meghunyászkodva vártuk az éjszaka álmait:

    „Az biztosan úgy lehetett, hogy amikor Isten megteremtette Erdélyt, akkor még csak a sík mező lehetett. És rájött, hogy olyan szép pusztaság van az a magyar hon belsejében is. Ezért kitalálta, hogy hegyeket alkot Erdélyben. De nem ám akármilyeneket. Elhatározta, hogy minden erdélyi magyar ember szívéből születése előtt kivesz egy kis darabot és azokból rakja össze azokat a csodálatos oromzatokat, amelyeket, ha a magyar határ innenső részéről nézünk és nagyon hunyorgunk, még látunk is.

    És, ha az a magyar ember elmegy Erdélybe, és nézi azokat a nagy hegyeket, akkor megfájdul a szíve, mert az a kis darab, a hegyek mélyéről megszólítja a gazdáját.

    Ezért van az kisunokám, hogy amikor haza megyünk Marosba, akkor könnyezik a szemem, mert a szívem kisdarabja szólít engem, ami már úgy hiányzik.”

    Heller Zsolt

  • HELLER Zsolt: Ahol a történetek kezdődtek

    Nézem, ahogy a reggeli nap átsüt a szobán, annak furcsa aranyló sárga színt adva. Olyat, amit Irénke néném lakásában láttam gyerekként.

    Naftalin és sütemény illat, aranyló fénybe becsomagolva. Ilyen volt az ő otthona.

    Most ez a reggeli fény a szüleim nappaliját járja be elviselve azt, ahogy apa sziluettje megtöri. Ő az ablak előtti fotelben ül érezhetően mélyen a gondolatai közt, én tőle távolabb a kanapén merengek. Amióta megbetegedett és otthon van, megpróbálok minden nap elmenni hozzá, mintha ezzel bepótolhatnám azokat az időket, melyeket eddigi életünkben távol töltöttünk egymástól. Sokszor percekig nem is szólunk egymáshoz, csak ülünk és fáradt szemmel nézzük a már jól ismert nappali színes világát. Csend van, de mégis olyan mintha egy történetet mesélne nekem, csak szavak és hangok nélkül.

    Azok már nem kellenek. Olyan szövetség ez kettőnk közt, amit kevesen érthetnek meg, de mégis sokan tudják azt. Szövetség egy szülővel, egy baráttal aki a legigazabb mind közül. Szövetség a régmúlttal, azzal a világgal, amelyben én nem élhettem, csak érezhetem mai gondolataim között annak a régmúltnak hangulatát, amelyet apa gyakran megidéz nekem. És szövetség a családommal, akik már nem élnek és akik velünk élik meg a mindennapokat, szövetség az identitásommal.

    Elválaszthatatlan kapocs ez. Bár apa nem szólt egy szót sem, mindig tudtam, hogy ő már átlépte a határt gondolatban. Visszautazott oda, ahol megszületett, megidézve Maroskeresztúr hangulatát, és azt a végtelen szabadságot, amit a Maros látványa ad az odaérkezőnek.

    Ahogy az arca elmosolyodott, éreztem, hogy belépett a szülői házba és a ház udvara mögötti nagy földre, ahol még én is nagyokat szaladgáltam fel a dombra a temetőhöz.

    Mert onnan lehet látni a Marost, azt a végtelen kanyargó folyót, ami bebolyongja Erdély nagy részét, el Gyergyón át.

    Lassan megnéztem a telefonomat, tudni akartam mennyi az idő. Apa meglátta és megszólalt:

    – Van egy történetem, ha akarod, elmondom, és megírhatod, és az idő ettől a pillanattól már nem is számított, csak apa volt és az ő története, ami megint mintha rendelésre jött volna, helyre billentve magyarázatával a világban, mint könyvet a polcon.

    És utaztunk, lélekben. Debrecentől el Erdély hegyein át Maroskeresztúrra, ahol élt egy postás, aki nem látott…

    Heller Zsolt

  • Egy gondolat a székely szabadság napján

    Embernek maradni akkor, ha el kell hagynunk otthonainkat, mert a szülőföldünk már nem élhetünk, nehéz dolog. Embernek maradni akkor, ha a szülőföldünkön bántanak, mert vállaljuk a magyarságunkat, székely mivoltunkat és büszkén vállaljuk Székelyföld örökségét, nehéz dolog. De ha nem tennénk, akkor megválnánk a szívünktől, megválnánk a gondolatainktól, megválnánk az emlékeinktől, megtagadnánk a szüleinket és megválnánk attól az örökségtől, amit elődeink ránk hagytak azzal, hogy továbbörökítsük gyermekeinknek.

    Hiszen minden összeomlik, ha nem tartja erős fundamentum. Ez a fundamentum az indentitásunk, a hagyományunk, ami megingathatatlanná tesz bennünket, bárhol is legyünk a világban.

    Mert a világban minden székely ember szívében, ott van egy darabka a Marosszéktől, Csíkszéken át, a Kovásznáig ölelt szent földből.

    S ha eljön az idő, mert a Teremtő azt gondolja, így leszünk mi is egyszer majd porszemei Székelyföldnek, hogy az terebélyesebb, termőbb legyen, megtartva örökre a székelyek világát.

    Heller Zsolt