"Adjátok Vissza A Hegyeimet!" Alapítvány

Szerző: Wass Albert

  • HELLER Zsolt: AMIKOR A JÓISTEN KITÉP EGY DARABOT AZ EMBER SZÍVÉBŐL

    A világ születésének hét napjában Isten értelmet adott a világnak, majd szépen megteremtette az azt alkotó természetet s, hogy teljessé váljon mindaz, megteremtette az embert is. Ahogy a világ történéseit szemléljük, a génjeinkbe égve a szüleink nagyszüleink félelmeivel, azt kell látnunk, az ember nem értette meg Isten üzenetét azzal, hogy létrehozott bennünket.

    Isten alkotott és ezt adta örökül nekünk. Az alkotás vágyát és készségét. De az ember rombolt, rombol és rombolni is fog. Mert nem tanul. Nem hisz. Nem hisz abban, amit a Teremtő üzent neki.

    Amikor kisgyermek voltam, úgy gondoltam, hogy mindent értek a világból. Mindenhez volt szavam, amit a felnőttek beszéltek körülöttem. Ma már tudom, hogy a világ dolgaiból csak keveset tudok értelmezni úgy, hogy azt érthessem teljesen. De egyet igen, azt nagyon.

    Az apai nagypapám Nyírbogáton született, a nagymamám pedig Maroskeresztúron. A nagypapám a II. világháború kezdetén Maros megyébe került, ahol megismerte a nagymamámat és édesapám is ott született. A háborút követő években kitoloncolták őket az akkor Romániából, vissza Debrecenbe. Akkor a JóIsten kitépett mindőnk szívéből egy darabot.

    De Isten ezzel jót tett. Gyerekként nem értettem, hogy az édesapám szeme miért telik meg könnyekkel, amikor a határt átléptük, hogy a maroskeresztúri rokonokhoz utazzunk. Egy nappal az utazás előtt bevásároltunk nekik, cukrot, édességet, Delikátot vettünk, na meg eladásra AMO szappant és olyan pénztárcát, amin kínai lányok arcképe volt és kacsintottak. Ezeket a dolgokat a „kinti” rokonaink ismeretségében jó pénzért el lehetett adni és ott pedig más, itthon nem kapható dolgokat vásároltunk.

    Este indultunk, hogy a határon ne legyenek sokan és kevésbé bántsanak bennünket. A határátlépéstől nagyon féltünk mindig, mert az akkor ott szolgáló katonák a román sávban sok autót szétszedtek merő kíváncsiságból. A határátlépés után csak Nagyváradon szólaltunk meg mindig. Addig nem.

    Nagyváradnál megéreztem a gyárak füstjének össze nem téveszthető szagát, és amikor kicsit fentebb értünk a hegyekben, akkor az ottani házak ablakainak esti fényeit figyeltem a falvak kéményeinek szívet szorító illatával. De az igazi nem ez volt, hanem a hajnal, amikor elértük a Király-hágó tetejét és láthattuk, ahogy a Nap, elkéri az eget a Holdtól. Na, az az igazi csoda, és azt édesapám mindig megkönnyezte. Ahogy azt is, amikor az unokatestvéreit Maroskeresztúron vagy Marosvásárhelyen magához ölelte. Marosvásárhely felé menet, a Király-hágón látszik meg Isten teremtő ereje igazán előszőr. Ahogy a hegyek magasodnak az ég felé, és a völgyek mélysége vezeti a szemet a Föld belseje felé, úgy hajtottunk mi is csodálattal fejet a Mindenható előtt, ahogy bentebb utaztunk a „mi Erdélyünkbe”.

    És akkor éreztem meg, milyen az, amikor a JóIsten kitépett egy darabot az ember szívéből, aki azt ott hagyta, majd mikor visszatér a szülőhelyére, az a darab kiegészíti a szívét, ami így lesz teljes, ahogy akkor, abban a pillanatban, annak az embernek az élete is. Ahogy a szívből kitépett darabra gondolok, úgy jelennek meg előttem az erdélyi hegyek között látható mélységek. Isten, a Földből is kiharapott több helyen.

    Így vagyunk ezzel, amikor a szívünk egy darabját ott hagyjuk annál, akit szeretünk. Akkor lehetünk teljes emberek, amikor a szerettünkkel együtt vagyunk.

    Amikor az Isten kitép egy darabot a szívünkből, addig kell mennünk, még azt vissza nem tudjuk illeszteni egy kicsit, akár néhány pillanatra is, hogy érezzük igen, ott vagyunk teljes emberek, abban a pillanatban.

    És ahogy elértük a Király-hágót és a Nap elkérte az eget a Holdtól, akkor váltunk teljessé, édesapám és én.

  • Kommunizmus Áldozatainak Emléknapja

    Ma február 25-én, a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján nemcsak emlékezünk, hanem felidézzük a kommunista rendszer rémtetteit. Azokat a tetteket, amikkel magyar családok ezreit döntötték nyomorba, férfiak és nők ezreit vitték el kényszermunkatáborokba vagy éppen börtönözték be őket. Illetve kitelepítették azokat a családokat, akiket a nemzetiségük, származásuk alapján akartak megkülönböztetni.

    Ma, ezt el sem tudjuk képzelni mit élhettek át a nagyszüleink vagy a szüleink azokban az évtizedekben, amikor állandó rettegésben tartottak mindenkit.

    Számos történelmi esemény és időszak emlékeztet bennünket arra, hogy a szabadság megléte kiváltság. A II. világháború eseményei után a Magyarországra ránehezedő kommunizmus évtizedekig nem engedte fellélegezni a hazánkban élőket. Ez a fojtó világ, mentálisan is mérgezte magyarságunkat.

    Alapítványunk egyik alapszándéka, hogy az emlékezés útján nem csak az eseményekre és áldozatokra emlékezzünk, hanem tanítsunk és bemutassuk gyermekeinknek, hogy mire volt képes a komminizmus rendszere.

    Ma február 25-én, a Melocco-szobornál főhajtással és az emlékezés virágaival állítottunk mementót a szívekben és a lelkekben a kommunizmus áldozataiért.

  • Kardos Dezső: Vállaj története Trianon után

    Kardos Dezső a község szülötte, a helytörténet kitartó kutatója, a Pro Cultura Minoritatum Hungariae díj kitüntetettje, a Debreceni Német Nemzetiségi Önkormányzat tagja.
    Témába vágó művei: Vállaj község története, Vállaj egyházközségi története, a Vállaji temető sírkertje (DVD), a Vállaj-Mérk-Zajta sváb községek néprajza.

    „1914. februárban elhunyt Orosz Árpád körjegyző, jobb kezem az építkezéseknél. [Az új templom építése ugyanis a legnehezebb háborús években is folyt!] A járási főszolgabíró 13 pályázó közül Szabó Elemért nevezte ki voksolás nélkül, amit a falu megfellebbezett. Egy év múlva végre elvitték. 1916-ban új pályázat után 10 pályázó közül egyhangúan Becsky Sándor választatott meg körjegyzőnek Mezőteremről.”

    „1919 húsvét első napján megszálló oláh csapatok váltották fel a kommunisták uralmát. Majdnem azt merném mondani, hogy megváltásként jött ez*, ha 11 hónapi ittlétük az ellenkezőt nem bizonyította volna be. Loptak, erőszakoskodtak, rekviráltak mindent, mindenfelé szabadon.

    * A kommunista terrort jellemzi, hogy a Tanácsköztársaság adott időszakában eleinte számos településen, így Debrecenben is szinte felszabadítóként fogadták a román csapatokat.

    Bejövetelük azonban eléggé gyászos volt, mert az itt átvonuló csapatot Nyíresaholy és Mátészalka között majdnem tönkre tették egészen, a Szatmárról Mátészalkán át visszavonuló székely csapatok.

    1920: „Végre hírül vettük, hogy vissza kell vonulniuk az oláhoknak, s így a község felszabadul. Csakugyan nap-nap mellett láttunk rablóbandákat, amint a Nyírség marhaállományát csordaszámra hajtja át. Utálattal néztük ezeket a manipulációkat, s a gyalázatosságok nap, nap után fokozódtak. Akár egy-két csavargó oláh is összelopkodott mindenfélét.

    Így egy napon Mérk községben két oláh baka borjakat, sertéseket lopott, s itt hajtotta át. Panaszra jön [Vállajon] a mérki, s a jegyző fellármázza a falut, félreverik a harangot, s nekitámadnak a két katonának, elveszik a lopott jószágokat tőlük, egyiket egy kettőre lefegyverzik, de a másik menekül, sőt Reich tanító karját átlövi. A tömeg erre nekitámad, leteperi, megrakja jól. No, rendben volna! De a postamester oláh. Telefonon beszól Nagykárolyba. 40 csendőr jön ki lélekszakadva, összeszedik a falu férfijait, öreget, fiatalt, egy pár nőt is, behurcolják a községháza udvarára, s minden elképzelhető gonoszsággal, vadállati kéjjel minden ütlegelési móddal gyötrik, verik a behurcoltakat. Srek tanítót láncra fűzve s a ló ól ajtajához kötve verik. Reich tanító elmenekült a főbb tettesekkel, így mindenki szinte ártatlanul kap. Engem is elhurcolnak ugyanoda szuronyos oláhok, meg akarnak kegyetlenül verni, épp úgy, mint a többit, de egyik ismerős oláh csendőr pártomra kél, s siralomházba csuknak. Azt hitték, én verettem félre a harangot. Késő estig tartottak fogva, de beigazolódott, hogy a dologban nem voltam ludas, így eltávolítottak. Mintegy 15 embert azonban elhurcoltak Nagykárolyba, onnan Szatmárra, hol kegyetlenül verték őket. Becsky jegyzőt, Srek tanítót is. A fogságból azután csak a község váltságdíjára engedték szabadon.

    Ezt tudva, minden visszavonuló oláh fenyegetőzni kezdett, lopott, s nem talált újabb ellenállásra. Sőt, azért, hogy a két bocskorost meglincselte a nép, 6 napi szabad rablást engedélyeztek a faluban. Ezt nekem a postamester bemondta, megkezdődött az értékmentés: az anyakönyveket, az egyházi kegyszereket stb. a torony alá 1,5 méter mélyen, csomagolva elástam.”

    Reményi József monográfiája szerint az antant bizottsága Vállaj kérésére ez idő előtt járhatott a faluban megkérdezni az embereket, akik egyértelműen közölték — a vezetőség felvilágosítása alapján —, hogy Mátészalkára, Nyírbátorba járnak a vásárokra, mert ott könnyebb eladni a terméket. Debrecenbe járnak középiskolába a gyerekek, nem pedig Nagykárolyba. Mikor a határmegállapító bizottság kérdezte a lakosokat, hová járnak vásárra, hol adják el termékeiket, a fentieket válaszolták. Így csatolták Vállajt Románia helyett Magyarországhoz. Mivel ez ellen Vállajról nem volt fellebbező a határ kijelölésével kapcsolatban, sőt mindenki inkább Magyarországhoz akart tartozni (különös tekintettel a nagykárolyi 40 csendőr atrocitásaira, majd a 6 napi szabad rablásra), a határmegállapító bizottságnál nincs Vállajnak aktája. (IV.B.401/1922 Nyíregyháza, Jósa András levéltár)

    Mint a Historia Domus feljegyzéseiből kiderül, „Az átadó Antant bizottság 1920. március 8.-án Mátészalkával egy napon Vállajt is átadta a magyaroknak. Eszeveszetten vonultak most vissza az oláhok, mindegyik félt az előttük hírhedtté vált falutól, s a tornyot lesték, nem kaszabolja le onnan őket valami titkos gépfegyver. Kitakarodtak március 8.-án minden nagyobb baj nélkül. A homoki szőlőket és Pórházát még megszállva tartották, a földek parlagon maradtak. Július 5.-én ez a terület is visszakerült.”

    Suba János történész részletesen leírja a határkijelölő bizottságok munkáját. A térképeket készítő bizottságok „előzetes” térképet készítettek, azt gondolván, hogy a részletek megállapítása az érintett felek egyeztetése után kerül rögzítésre. Sajnos ebből nem lett semmi a legtöbb esetben. A tervet készítő „szakértők” eleve rosszindulattal húzták meg a határokat, és a kisantant országoknak a korábbi területi ígéreteikkel el voltak kötelezve. Ez jellemző volt a tárgyalásokra is, amikor csak a magyar félnek nem lehetett igaza a körülvevő rabló országokkal, valamint az őket védő Franciaországgal szemben. Ebben a szellemben a magyar—román határszakaszon a „K” szakasz: Penészlek-Szaniszló—Vállaj vonal volt pontosítandó szakasz. A fő elv az volt, hogy az országunk körvasútvonalát mindenütt elvették, ezen a szakaszon a Nagyvárad—Nagykároly-Szatmárnémeti vasútvonal volt a téma. Kikötötték, hogy a vasúttól a magyar határ legalább mennyi kilométer távolságra lehet biztonsági okokból. Így Csanálos községnek Romániához kellett kerülnie, mert Nagykároly vasútvonalához túl közel volt. Vállajt külön nem lehetett Csanáloshoz kapcsolni, mert szinte egybeépült Mérkkel. Ezért aztán Mérkkel együtt igényelték.

    Valószínűsíthető, hogy Vállaj átadása előtt került sorra a Vállajt is érintő, Nagykárolyban tárolt iratok, jegyzőkönyvek, a Nagykároly képviselőbizottsági jegyzőkönyve stb., áthozására, mert Nagykároly megyeszékhely képviselőbizottsági jegyzőkönyvét a nyíregyházi megyei levéltárban olvastam. Az áthozásról csak szóbeli visszaemlékezések ismertek. Mind Láng Gyulának, mind Becsky Sándornak igen jó kapcsolata volt Nagykárolyban egyházi és közigazgatási szinten, sikerült valakiknek módot találni az okmányok időben történő áthozatalára. Haller/Halmos János jegyző beszélt erről 1942 után Uhl Teréznek.

    A Vállajt fenyegető veszélyekkel kapcsolatban az egyik legsúlyosabb fejlemény Nagykároly város alábbi határozata volt:

    Nagykároly város kérelme: Nagykároly város tanácsa szem előtt tartja ennek a régiónak a közeljövőjét és ennek megfelelően tárja helyzetét a magyar határmegállapító bizottság elé.

    Határozat

    A város kedvezőtlen helyzetére vonatkozóan a következő okokat emelnénk ki: a város elveszítette azon települések jó részét melyek a város élelmezésében fontosak voltak, és melyek itt — a nagykárolyi piacon értékesíthetik áruikat.

    Feljogosítjuk dr. Darabanth Miklós polgármestert, hogy a magyar(-román) határmegállapító bizottság előtt megjelenjen, és kérvényezze Vállaj, Mérk, Ura és Csengersima Romániához való csatolását, azaz a Nagykároly központú környék természetes közegébe való reintegrálásukat.

    Nagykároly város tanácsa plenáris ülése elé terjesztve 1922. február 17-én.

    Tanu: Ion Tanco. Polgármester: Dr. Drabanth Miklós

  • Az 1956-os események debreceni hőseire emlékeztünk

    Az 1956-os események debreceni hőseire emlékeztünk november 4-én a Debreceni Köztemető 56-os Kopjafa Emlékműjénél, ahol elhelyeztük az emlékezés virágait gyászunk és köszönetünk jeléül. Köszönetül, hogy hőseink megmutatták a világnak, nem kér a magyar nemzet a kommunista diktatúra uralmából.

    Gróf Wass Albert emlékéhez méltón és gondolatait tolmácsolva az alapítványunk kiáll a magyarságunk szabadságáért a nemzetünk autonómiájáért, mert az örökség emlékezete tesz bennünket igazán méltóvá őseink emlékezetére.

  • Székelyföld Autonómia Napján megemlékezéssel és őrtűz gyújtásával fejeztük ki szolidaritásunkat

    Alapítványunk elsődleges céljai között van, hogy a székely identitás megőrzéséért és autonóm törekvéséért tegyünk, támogassuk azt. Október 31-én a Székelyföld Autonómia Napján megemlékezéssel és őrtűz gyújtásával fejeztük ki szolidaritásunkat a székely testvéreink felé, illetve, hogy erősítsük az együvé tartozás erejét. Hiszen ezen a napon a világ bármely pontján élő székely vagy az autonómiával szolidáris ember, lángot gyújt, hogy annak fénye messze hirdesse Székelyföld óhaját.

  • A ma emberének kötelessége emlékezni, népének történelmi nagy alakjaira.

    A ma emberének kötelessége emlékezni, népének történelmi nagy alakjaira.

    Azokra, akiknek élete és munkássága példaértékű, azokra, akiknek beszédei, tanításai nem csak akkor voltak aktuálisak, hanem napjainkban is időszerűek. Gróf Tisza István előtt hajtunk ma főt, akinek a Debreceni Egyetem előtt álló szobránál emlékeztek Debrecen város képviselői és vezetői.

  • Debrecen városa és a Debreceni Egyetem, Klebelsberg Kunora emlékezett.

    Debrecen városa és a Debreceni Egyetem, Klebelsberg Kunora emlékezett. Debrecen város és a Debreceni Egyetem képviselői az előtt az ember előtt hajtottak főt, aki a múlt század egyik legnagyobb kulturpolitikusa volt, aki harcolt az analfabetizmus ellen, aki az egyének általános műveltségének növelését szorgalmazta. Emlékeznünk kell rá, mert napjaink világában meg kell tartsuk azon emberek nagyságát, akik tudásukkal hazánk építésében vettek részt, legyen az az élet bármilyen területe is.

  • Emlékezzünk hőseinkre! Emlékezzünk a kommunizmus áldozataira.

    1956. október 23-a eseményei és az azt követő rövid időszak, amely akkor a szabadság érzését adta a magyar embereknek, megmutatta a világnak, hogy a kommunizmus rendszere nem fog tudni ellenállni a népek és nemzetek szabadságvágyával és legfőképpen a magyar nemzettudat erejével szemben. Hosszú idő telt el utána, tele megtorlással és a demokratikus elvek elnyomásával, még a rendszerváltás a szabadság új lehetőségét teremtette a nemzetünk számára.

    Debrecen városa méltán lehet büszke magára hisz akkor, az „56-os események” tevékeny részese, és aktív helyszíne volt sok más magyar településsel karöltve.

    Emlékezzünk hőseinkre!

    Emlékezzünk a kommunizmus áldozataira.